Szurikáta

A szurikáta vagy négyujjú manguszta (Suricata suricatta) a mongúzfélék (régebbi, hagyományos besorolás szerint a cibetmacskafélék) családjának monotipikus neme. Másik, népies nevén prérikutya, azonban a tudomány egy másik fajt nevez prérikutyának.

A Dél-afrikai Köztársaságban Fokföldtől Natalig, sőt Transvaalig, valamint Angolában, Namíbiában és Botswana déli részén honos. Az állomány legnagyobb része az Oranje folyótól délre él.

Testhossza mintegy 30 cm, ehhez jön még a 20–24 cm-es farok. Tömege az 1 kilogrammot is elérheti.^[2] A hímek valamivel nehezebbek, mint a nőstények.^[3] A törpemongúzok után a legkisebb mangusztafaj. Teste karcsú és hosszúkás, lába rövid. Erős mellső lábain négy ujj található, amelyeken 15 mm hosszú karmok is találhatók, és az ásást segítik. Nem húzhatók vissza. Hátsó lábain a karmok rövidebbek, 8 mm-esek, a fára mászást segítik. Lábai bokáig szőrtelenek.

Szőrzete puha, testhez simuló. Általában barnásszürke, néhol vörösesbarna, sötétebb sávokkal, a farok vége feketés-sötétbarna. A szőrzet a hasán világosszürke és jóval ritkább, mint a hátoldalon. Ennek a testhőmérséklet szabályozásában van jelentősége: ha az állat fel akar melegedni, hasát a nap felé fordítja, ha le akar hűlni, a hűvös járat aljára szorítja. Hátán párhuzamos csíkok figyelhetők meg; ezek pontos mintázata egyedi. A délebbre élő szurikáták általában sötétebbek, mint északabbra élő fajtársaik. Szemét sötét foltok veszik körül, füle fekete. Fedőszőreinek hossza vállnál 15 mm, csípőnél 30–40 mm. A karcsú farok hegyes, nem bozontos, sárgásbarna fekete heggyel. A szurikáta álló testhelyzetben farkára is támaszkodik, és jelezni is szokott vele.

Koponyája magas és kerek. Jellegzetesek a nagy szemlyukak, amelyek a teljes hossz több mint 20%-át teszik ki. Pofája viszonylag nagy és hegyes. Füle kicsi, félhold alakú, és zárható, hogy ásás közben ne menjen bele homok. Fogképlete I 3/3 – C 1/1- P 3/3- M 2/2, összesen 36 fog. Felső külső metszőfogai nagyobbak, mint a többi metszőfoga. A felső szemfogak egyenesek, az alsók görbék. Hátsó fogai a rovarevéshez alkalmazkodtak: őrlőfogai szélesek és hegyesek.

Hallása és szaglása jó, látása különösen éles. Szemének elhelyezkedése lehetővé teszi a ragadozóknál szokásos kétszemes látást, érzékelik a mélységet, és látásának perifériás tartománya széles.

A szurikáták által kiadott hangoknak pontos jelentésük van. A vészkiáltások jelzik a ragadozó típusát, és hogy mennyire sürgős elmenekülni. Emellett hallatnak pánik kiáltásokat, hívójeleket, és mozgásra is késztethetik társaikat. A körülményektől függően csicseregnek, trilláznak, morognak vagy ugatnak. Vészjeleik megkülönböztetik a földön mozgó vagy a levegőből támadó ragadozót. Így összesen hatféle vészjelet adhatnak, amire a csapat különbözőképpen reagál. A sürgős földi veszélyre menedéket keresnek, míg a sürgős légi veszély esetén lekuporodnak. Magát a támadót is keresik szemükkel a megfelelő irányban.

A nyílt, füves területeket, száraz síkságokat, a bozótosokat és a sziklás terepet kedveli. Bár rendszertanilag a ragadozók közé tartozik, nem annyira vadász, mint inkább préda. Rendkívüli érdeklődő, már-már szemtelenül kíváncsi állat, és ez hasznára is válik, mert a természetben sokféle táplálékforrást kell kiaknáznia. Dél-Afrikában a ragadozók gyakori zsákmányállata: nemcsak a sakálok és a méhészborzok (Mellivora capensis) vadásznak rá, hanem ragadozó madarak is. Emiatt gyakran áll két lábra, hogy korán észrevegye a közeledő veszélyt.

Mivel élőhelyén a növényzet nem elég sűrű ahhoz, hogy elbújhasson a nagyobb ragadozók elől, föld alatti kotorékokban él. Ezeket erős lábaikkal kaparják ki. Egy-egy kotorékban a járatok hossza elérheti a 3 m-t is. Nappali állat, és ürege néhány száz méteres környezetében hasznosít szinte minden táplálékforrást, legyen az zsenge hajtás, gumó vagy gyökér, rovar, csiga, kisemlős, hüllő vagy madárfióka. Nem képeznek zsírtartalékokat, így a táplálék mindennapos szükségletük. Esős napokon, vagy ha túl nagy a forróság, a kotorékukban rejtőznek. Néha még a skorpiót is megeszi. Táplálékuk 90 százalékát a rovarok teszik ki.

Mint az üregi állatok nagy része, nagyon jó ásó: néhány másodperc alatt képes a saját testsúlyával azonos mennyiségű földet kiásni. Amikor a telep környékén már nincs mit enni, az egész csoport új otthon után néz. A szurikáták esetenként földimókusokkal (Geosciurus) vagy rókamangusztákkal együtt élnek. Szerencsétlen esetben az üregben kígyó is lakik. Kotorékukat is többnyire elhagyott vagy lakott földimókusfészek kibővítésével alakítják ki.

Egy-egy telep akár harminc egyedből is állhat, és a kolóniában egyfajta „munkamegosztás” uralkodik. Amíg az állatok többsége táplálkozik, vagy éppen pihen, néhányan két lábra állva figyelnek, és vészjelekkel figyelmeztetik a csoport többi tagját, amikor ragadozó közeledik. Ekkor mindenki a föld alá menekül. Az őröket naponta többször, általában óránként cserélik. A veszélyt jellegzetes ugatással jelzik. Az őr a föld alól is szemmel tartja a ragadozókat, és addig ugat, amíg a veszély közel jár. Egymásra gondosan figyelnek; még a közös ürítőhelyet is együtt keresik fel (napkeltekor). Társadalmi kapcsolataikat kurkászással erősítik meg. Az alfa pár vizeletével meg szokta jelölni alárendeltjeit, akik ezután kurkászni kezdik őket. Ha a csapat szétszakadás után egyesül, akkor is elvégzik ezt. A csoport legtöbb tagja az alfa pártól származik, vagy az alfanőstény testvére. Játszani is szoktak egymással: birkóznak vagy versenyt futnak.

Táplálkozás közben mindig van egy „őrmester” aki figyeli a rájuk leselkedő veszélyt , hogy időben vissza bújhassanak a menedéket jelentő kotorékukba.

A kicsinyeket felváltva őrzik és etetik. A még nem szült alárendelt nőstények is termelnek tejet, így meg tudják szoptatni a kölyköket, ha az alfanőstény nincs a közelben. A kölyköket fokozatosan tanítják meg vadászni. Először megölt skorpiót adnak nekik, majd olyat, aminek kitépték a méregtövisét. Csak később térnek rá a még sértetlen skorpiókra. Egyes vélemények szerint immunisak a skorpió mérgére. A kölykök egy hónapos korukban kezdenek ásni a felnőttek példáját követve. Több család is békésen élhet együtt egy csapatban. Minden csapatban van egy domináns hím és egy domináns nőstény, amelyek valamivel nagyobbak a többieknél, és másképp is viselkednek. Csak a domináns hím párzik a nőstényekkel; az alárendelteknek voltaképpen csak a telep körüli kisegítő munka jut.