A kengurufélék (Macropodidae), korábbi nevükön ugróerszényes-félék, az erszényesek (Marsupialia) közé tartozó Diprotodontia rend egy családja. Általánosan jellemző rájuk a rövid mellső és a meghosszabbodott hátsó végtag, valamint a fejlett, előre nyíló erszény.

A kengurufélék a száraz puszták legelő állatai, életmódjukat tekintve megfelelnek a más kontinensek száraz szavannáin és sztyeppéin élő patás növényevőknek (antilopok, gazellák és mások). Élnek azonban olyan kengurufélék is, amelyek az erdei életfeltételekhez alkalmazkodtak, mint Queensland és Új-Guinea trópusi erdőségeiben honos fakúszó kenguruk.

Etimológia

A magyar kenguru szó az északkelet-ausztráliai guugu-yimithirr nyelv szókészletéből ered. A szót James Cook 1770. július 14-i hajónapló-bejegyzése örökítette meg, és az útról szóló könyv kiadása nyomán vált világszerte ismert vándorszóvá. Magyar nyelvű szövegben először Földi János használta 1801-ben, kenguru alakban, de a szó csak a 19. század végére vált egyeduralkodóvá a nyelvújítás korában született riválisaival (például ugrány, górugrány) szemben. Fel-felbukkanó tévhit, hogy a szó eredeti jelentése: „nem értem a nyelvét” – amit állítólag az ausztrál őslakosok válaszoltak, miután az európaiak megkérdezték az állat nevét tőlük. Ezt a tévhitet John B. Haviland nyelvész cáfolta az 1970-es években. A Haviland által vizsgált szókészletben szerepelnek a gangurru és ngurrumugu egy kengurufaj megnevezéseként.^[1]

Főbb fajaik

A kengurufélék az erszényesek rendjének legismertebb családja, mintegy félszáz fajukat írták le. Valamennyi növényevő, pusztai állat. Az ausztráliai angol köznyelvben a nagy testű fajokat nevezik kengurunak: a vörös óriáskengurut, a keletit és nyugati szürke óriáskengurut, valamint a hegyi óriáskengurut.

A közepes termetű kengurukat az ausztrálok összefoglalóan wallabynak nevezik. Számos faj tartozik közéjük, mint a Bennett kenguru, ami számbelileg a legelterjedtebb mind a kontinensen, mind Tasmaniában.

A nagy kengurufajták igen gyorsan haladnak ugrásaikkal; rövid távon 60–80 kilométeres óránkénti sebességet is mértek náluk. Egy-egy ugrásuk általában 1,5–2 méteres, de szükség esetén 8–10 métert is tudnak ugrani. A kenguruk távolugrásának állítólagos „világrekordja” 13,5 m, magasságban pedig 3,3 m.^[